Újabb
csodás napra ébredtünk ezen a gyönyörű tavaszi reggelen. Éreztem, ahogyan az
arcomat lágyan simogatják a nap sugarai, a friss tavaszi szellő pedig gyengéden
átsuhant a napfényben áztatott kórtermen, behozva ennek a csodás évszaknak a
kellemes illatát. Imádom a tavaszt, úgy
teljes egészében, mikor a fák kellemes illata keveredik azzal a sok gyönyörű
színes virág illatával, ehhez pedig jön egy kis zenének a madár csiripelés,
nincs is ennél csodásabb. Mikor még kevésbé voltam rossz állapotban mindig kint
voltam a szabadban és gondoztam a kis kertemet, amiben rengeteg gyönyörű virág
nődögélt. Mára gondolom már mind elszáradt és ahogyan a virágaim száradtak el
én is ugyanúgy el fogok menni. Hiába a vagyok erős, vagy magabiztos, legbelül
érzem, ahogyan lassan „kiszáradok”. Napról napra gyengül a szívemnek az a része
is, ami még pumpálja a vért a szervezetembe, érzem, hogy egyre nagyobbakat
dobban és érzem, hogy már nem bírja sokáig. De míg a szeretteim közt vagyok
addig nem panaszkodhatom, hiszen ők azok, akik erőt adnak a küzdelmes
mindennapokban.
-
Jó reggelt napfény – lépett be apa a már megszokott széles vigyorral az arcán.
Fogta az ágy sarkában lévő széket és leült mellém. Ezt minden egyes nap
eljátssza, minden nap ő az első, aki belép a szobába. Ez az aranyos szokása
mindig megmosolyogtat.
-
Hogy érzed magad kicsim? – szorította meg apró kezeimet és egy – egy apró
puszit lehelt mindkettőre. Próbáltam magam feltolni ülőhelyzetbe, de nem nagyon
akart menni, mindketten tudtuk, hogy miért, de apa kedve egy pillanatra sem
ingott meg, legalábbis előttem nem mutatta. Segített a felülésben, majd úgy folytattunk
a kis csevegésünket.
-
Jól vagyok apa – mondtam egyszerűen, de valahogyan már ez is megterhelő volt.
Szabad kezemmel megfogtam a poharam és belekortyoltam a gőzölgő teámba, amit
még gondolom akkor hoztak be míg én az igazak álmát aludtam. Apa tudta, hogy
már a beszéd is kezd egyre nehezebbé válni, hiszen máskor lelőni sem lehetett
úgy mondtam a magamét, most viszont jobbnak tartom ha nem szólalok meg inkább.
Mind ketten ültünk a dohos kórház
szobában és csak vártunk. Vártunk arra, hogy valaki bekopogjon az ajtón és azt
mondja, hogy sikerült, nem fogsz
meghalni. Persze mind ketten tudtuk, hogy itt már tényleg csak egy Isteni
csoda segíthet.
Később bejött anyukám és a
testvérem is, aki mint mindig most sem hazudtolta meg önmagát. Szaladgált össze
– vissza az aprócska szobában, közben pedig a fehér falakat koptatta a kis
autójával, ttem a kis ördögfiókát. Anya hordta őt bölcsödébe, de az ottani
tanítónénik ketten nem bírtak el vele, pedig igenis fegyelmezhető a kis drága,
csak a kellő hangnemben kell neki megparancsolni, hogy mit tegyen, vagy hogy
mit ne. Érdekes nekem mindig szót fogadott mindig is. Nem volt vele semmi gond
sem.
Anyáékkal átbeszéltük az egész
délelőttöt, majd végül úgy döntöttek, hogy elmennek ebédelni. Toby még nem volt
éhes, inkább szeretett volna velem maradni, amit én nagy örömmel fogadtam.
-
Lisy,
ude nem fogs itt hagyni engem? – bújt oda hozzám kisöcsém.
Szemecskéiben ott csillogott egy
pár könnycsepp, ennek hatására én sem tudtam magamon uralkodni. Erősen magamhoz
húztam a törékeny kis fiút és úgy
öleltem ahogyan csak tudtam.
-
Sosem
foglak itt hagyni drágám – pusziltam meg a homlokát.
Felnézett rám és ő is egy cuppanósat nyomott
az arcomra. Furcsa, de úgy érzem ettől egy kicsit jobb erőre kaptam. Hihetetlen
mennyire tud hatni másokra ez a kisgyerek.
Tobby később felkapta a kis
autóját és újból nekiállt vele játszani, néha én is tologattam neki ha a
kezembe nyomta az apró játékot, de én csak a takarón esetleg az ágy sarkában
gurigattam.
Anyáék bő fél óra elteltével egy
az orvosommal az oldalukon tértek be a szobába. Fura érzésem támadt, hiszen az
orvos minden nap ugyanakkor jár be hozzám most mégis hamarabb jött…Csaknem
történt valami baj.
-
Ms.
Peterson, van egy jó és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem? – kérdezte komoly
arccal az orvos.
-
Hát
talán a rosszal…- erőltettem magamra egy műmosolyt.
-
Nos,
megjöttek a legújabb eredményei, amik szerint az állapota napról- napra
rosszabbodik – amint az orvos kimondta a bűvös „rosszabbodik” szót anya egyből
zokogni kezdett, apa pedig inkább kivitte kisöcsémet a teremből.
-
Oh,
értem… - sóhajtottam egyet – És mi a jó hír?
-
Találtunk
egy donor szívet, viszont nem ígérhetek semmit. Nem tudjuk mennyit bír ki a
szervezete, az is lehet, hogy a műtét közben feladja a szolgálatot – nem hittem
a fülemnek talán van remény…talán újra élhetek egy normális életet.
-
A
kérdés viszont az kisasszony, hogy beleegyezik e a műtétbe? – kérdezte az
orvos, anyám arcán láttam a remény sugarát. Persze tudtuk, hogy ez az egész
műtét kockázatos, hiszen több esély van arra, hogy holtan tolnak ki, minthogy
élve. Viszont ez egy esély, esély az új életre és ha elhalasztom talán sosem
adódik hasonló. Hallottam az orvost, így sincs már sok hátra, így muszáj lesz
megpróbálni. Ha Isten az élők között akar látni, akkor itt fog tartani.
-
Beleegyezem,
bármi áron – feleltem boldogan, majd édesanyámra pillantottam, akinek a
szeméből a boldogság és a fájdalom könnyei cseperegtek.
-
Rendben
kisasszony, előkészítjük a műtőt nem sokára pedig elvégezzük az altatáshoz
szükséges vizsgálatokat is. Addig is maradjon a családjával.
Az orvos kiment a szobából, apáék
pedig bejöttek, minden leültek az ágyam körül elhelyezett székekre, csak a
kisöcsém ült fel hozzám az ágyra. Mindannyian tudtuk, hogy ez nehéz lesz,
hiszen talán most látjuk egymást utoljára. Pár perc hallgatás után, úgy
döntöttem megtöröm a kínos csendet.
-
Köszönök
mindent, nálatok jobb szülőket el sem tudok képzelni. Köszönöm, hogy mindig
mellettem vagytok és kitartotok mellettem – könnyeim patakokban folyt le az
arcomon, ahogyan a számat elhagyták a búcsú szavai – Toby kicsim, vigyázz
anyuékra rendben? – pusziltam meg kisöcsém fejét és magamhoz húztam. Toby nem
teljesen fogta fel a történteket, érezte, hogy valami történni fog, de nem
tudta, hogy mi.
-
Elizabeth
– szólított meg édesapám – Mindannyian tudjuk, hogy rettentő erős lány vagy és
túl fogod élni a műtétet, nincs szükség búcsúzkodásra – apa próbált pozitív
lenni, de legbelül ő is tudta, hogy nem sok esély van, csak a csoda segíthet.
Anya egész végig a kezemet szorongatta, de szavak nem jöttek ki a száján, de
így is tökéletesen megértettem a gondolatait. Nem volt szükség szavakra.
Nagyjából fél óra múlva bejött a
nővér a szobámba, valamiféle injekciót szúrt be az infúziós csőbe, amint a kis
cseppek bekerültek a szervezetembe egyre kábultabb lettem. Szinte minden
rózsaszín volt körülöttem és mindenfelé magamat láttam, ahogyan a kutyánkkal
játszom kislányként a parkban, ahová régen rengeteget jártam.
-
Boby,
nem szabad, gyere vissza – dadogtam már – már erőtlenül. – Anya, anya ne menj
el, maradj itt velem kérlek – könyörögtem neki, de sehol sem találtam. Lassan
mindenemet elöntötte a furcsa folyadék és már nem bírtam tovább elaludtam,
talán mindörökre.
